Újra itt vagyok. Nehéz időszakot tudhatok magam mögött. Többször elestem, és többször felálltam. Többnyire egyedül. Érdekes dolog ez. El tudod képzelni azt az érzést, hogy összeköltözöl egy régi barátnőddel, aki hiába van ott mégsincs, aki időnként, hogy nagylelkűségét magának bebizonyítsa rád ír facebookon, de a választ már ne várja meg? És azt, hogy a teljesen darabjaira hullott életed atomjaira hullik, amikor a szüleid rájönnek, hogy az eddigi életük egy rakás szar volt. Persze nem csendes válás, és természetesen minden unodrító részéről tudnod kell, mert kire terhelnék ezt is, ha nem a teljesen lelkisérült gyerekükre.

Szóval ültem az ágyamon. És a következő gondolatok kavarogtak a fejemben :
"A huszaséveim közepén járok. A sulit nem fejeztem be. Senkire sem számíthatok igazán(ez nem igaz, van 1 igaz barátom, talán 2). A családom borzalmas és önző. Én is. Még saját szobám sincs, hiába melóztam 2 évig külföldön. Nincs, akihez hozzábújhatnék, miközben mindenem feladtam valakiért. És nincs mellettem egy barátom sem (fizikailag), pedig én mindenkinek mindig ott voltam. Az elmúlt pár évről sincsenek már  jó emlékeim. A gyerekkoromról ne is beszéljünk inkább. " Kezdtem újra elmerülni az önsajnálat mérgező bugyraiban, amikor megláttam egy képet a facebookon. Egy angol szöveg volt rajta. Kb. ezt jelentette: Te vagy az egyetlen, aki felelős a saját boldogságodért. Ha másoktól várod, hogy boldoggá tegyenek, akkor mindig csalódni fogsz.

Ültem és néztem ez a képet. És igaza van. Csak is én tudok innen felállni. Egyedül én vagyok az, aki képes talpraállítani magam. Majd tovább nézegettem annak a képeit, aki megosztotta a fenti szöveget. És voltak ott olyanok, amelyek segítettek rájönni, hogy nem is vagyok egyedül. Sok ember van körülöttem, aki biztosan segítenek, ha kérem. De én nem kértem. Elvártam 2 év távollét után, hogy mindenki észrevegye, hogy mekkora baj van.

Szóval fogtam magam, és ráírtam azokra az emberekre, akikről azt gondoltam, hogy mellettem a helyük. És mindannyian válaszoltak, találkoztam velük. Kegyetlenül a nyakukba zúdítottam a fájdalmamat, a gyerekkori elfolytott sérüésektől kezdve, a borzalmas párkapcsolatomon át, a bulémiáig, amiből már kilábaltam. Volt is nagy ámuldozás, Hiszen ők mind azt hitték, hogy mennyire jó is nekem, és hogy semmit sem láttak pl. a gyerekkori porblémáimból. Nah, itt eldöntöttem, hogy ezeket az embereket minden nap látnom kell. Hiszen számíthatok rájuk. Azt persze nem várhatom e túlük, hogy minden nap találkozzanak velem, nekik is van életük... Szóval elővettem a képeiet, szerencsére jó sok van. Elkezdtem nézegetni őket. Töröltem az exemről készülteket. A jó emlékeket, a jó embereket viszont egy mappába tettem. Mire végeztem összegyűlt kb. 50 kép. Emberekről, akik fontosak, akinek én is fontos vagyok, emlékekről, amiket nem szaba hagyni elveszni. Fogtam ezt a mappát, és előhivattam a képeket. Most mind itt csücsül a falamon az ágyam mellett. Nézem őket reggel és este. Nem vagyok egyedül.

Mielőtt azt hinnétek, hogy most megint másokba kapaszkodnom, nem így van. Motiváló idézeteket is tettem ki melléjük. Többet azok közül is, amiket már posztoltam a blogon. Nah és persze azt is, ami miatt elindultam a nagyon meredek, nagyon csúszos emelkedőmön.